Búcsúzó versek az élettől
Más. Haloti Notára kit szoktak trambitálni.
Oh én boldogtalan, ó keserves sorsom,
Kinek holtig búba lészen maradásom,
Mint tenger habjain, olyan én forgásom,
Szerencse kerekén no sok változásom.
Bármelly csekély légyen ezen adományom,
Emlékezz meg rólam kedves Tanitványom,
S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,
Egy-két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.
Kerepöl a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?
Ma hatvankét esztendeje annak,
Mikor engem megtettek Johannak...
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
Négy fakó fal s egy rácsos ablak,
Esőtől barnult vén házfedél,
Egy bús akácfa s szürke deszkák,
Ha kell, ha nem, mindennap látlak.
Az új esztendőnek első napjára
Eggy esztendő ismét el-múlt,
S által-repűlt setét honjába:
De kedvem újra bé-borúlt.
Mit várom végemet heába?
Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.
Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
Piros rózsaboltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jóltévő álom.