Búcsúzó versek az élettől
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
Minden este, hogy az ágyba fekszem,
A halállal ismerkedem én,
Angyalszárnya megsuhog felettem,
Kettős szárnya: emlék és remény.
Isten veled, gyönyörű éjjel,
Isten veletek, csillagok,
Emlékek, vágyak és remények,
Virágok, éjszakák, napok.
Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.
Zaratusztra ormok,
Nem kelletek már,
Ólmos gondot hordok,
Mindig velem jár.
Mily szépen alkonyul a végtelenség.
Az égen bíbor és fekete zászlók
Vonulnak ünnepélyes komolyan
A napnak legutolsó sugarában.
Piros rózsaboltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jóltévő álom.
Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.