Búcsúzó versek az élettől
Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.
Zaratusztra ormok,
Nem kelletek már,
Ólmos gondot hordok,
Mindig velem jár.
Mily szépen alkonyul a végtelenség.
Az égen bíbor és fekete zászlók
Vonulnak ünnepélyes komolyan
A napnak legutolsó sugarában.
Piros rózsaboltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jóltévő álom.
Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?
Majd nemsokára, egyszer,
ha többé fel nem támaszt
se imádság, se vegyszer,
közel-távol jövőben
megállsz egy sírkeresztnél
a dombos temetőben,
hol annyi a fenyő...
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.