Búcsúzó versek az élettől
Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?
Majd nemsokára, egyszer,
ha többé fel nem támaszt
se imádság, se vegyszer,
közel-távol jövőben
megállsz egy sírkeresztnél
a dombos temetőben,
hol annyi a fenyő...
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
Már lefelé megy éltem napja...
Már lefelé megy éltem napja,
Már ott a kék hegyélen ül.
Fényszárnyait majd összecsapja,
S az örök éjben elmerül.
Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.