 | Fazekas Mihályköltő, a Lúdas Matyi szerzője |
Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak...
Hát csakugyan nem igaz: hogy az ollyan cifra virágnak,
Mellyet ezer közzűl a természet, kijegyezvén
Teljesnek remekelt, sohasem várhatni gyümölcsét!
Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.
Idvez légy óh lágy szelletnek
Első nyájas párája,
A szendergő természetnek
Felserkentő postája,
Jer, végy bosszút csendességgel
A méreggel tele szeleken,
S hirdess békét víg lengéssel
A megdurvult komor egeken.
A kelletekorán jött csendes esőhöz
Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Héj be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
Gyenge hitünkben.
Ifjú tolla Ámor nyilának,
Serdűlő bajusz! idvez légy!
Sok szerelmes csókok párjának
Felibe prémkoszorút tégy;
Míg a finnyás nyári lepkéket
Torzos tarlód el nem inti,
Vagy míg a göndör szőröcskéket
A tél dérrel be nem hinti.
A hatalmas szerelemnek
Királynéja ihol jő,
Vagy talán az én szivemnek
Vívója az? ő az, ő!
Már a tarka mezők illatos asszonya
Udvarlásra magát nem piperézheti,
Minden cifra virágit
A nap szűze leszaggatá.
Ama diós tanyából
Egy kis vidor leányka
A vízre vólt, s edénnye
A kútba visszacuppant.
Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Óh kellemesség és kegyek asszonyi,
Kik a halandók napjait, a kemény
Történeteknek ellenére,
Melyeket öblöget a szerencse
Márs műhelyén,
Vér mezején
Gyakran izzadozó seregek,
Kiknek epedt
Élteteket
Sok bajhoz csatolták az egek,
A jutalom noha pálma legyen,
Melyet a hír fejetekre tegyen...