![]() | Fazekas Mihályköltő, a Lúdas Matyi szerzője |
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.
Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak...
Hát csakugyan nem igaz: hogy az ollyan cifra virágnak,
Mellyet ezer közzűl a természet, kijegyezvén
Teljesnek remekelt, sohasem várhatni gyümölcsét!
Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Isten hozzátok!
Vitéz barátok!
Kikkel míg harcoltam,
Testvér voltam.
Manci velem szemközt üle,
Mosolyogva rám tekinte,
Vérem, jaj, mint felpezsdüle!
Gyakran sírnak, akik írnak,
Hogy kajánok gúnyolódnak;
A bölcsebbek s merészebbek
Vélek nem bajlódnak.
Egy astronomiai értekezés után
Hogy forog-é főldünk? azt kérdeni már ma nem illik.
Azt inkább illik kérdeni: merre forog?
Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
Mert reménye pislogni megszűnt.
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével...
Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.