Versek a lélekről
Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Nézd, már a lelkem bús, üres liget:
Egy sarka temető: vad ugaron
Fejfák, sötét emlékek, csupa rom,
S éjjel rémek vetik fel testüket.
Hol déli napban vén márványromok
Alusznak, s álmuk enyhe szenderű,
Ragyognak, s fényük enyhe, szent derű,
S aranylón felhőz a szelíd homok
Önts az agyagra savanyt, kirepűl a szénszesz az égbe,
S más újabb testté változik a kis agyag.
Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
Isten, mikor gyarló agyagból
Testemet olly nemesen teremté.
Midőn együtt vagyunk
Nem tudunk beszélni;
Szemeinkben látjuk
Lelkeinket élni.
Haragvó bércek görgetik
Háborgató haragjukat
S lelkem, e fölvert tó, mulat.
Hiába minden, - egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.
Hé emberek!
Elvesztettem a lelkemet!
A rázós út egy zökkenőjén
kihullt a lyukas saroglyából.
És azóta, gazdátlanul,
ki tudja merre kószál, kesereg?
Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.
Száll a lélek égmagasan,
Míg a test ólomnehéz,
Fényesen int az le onnan,
Ezt nem kormányozza ész.
Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Meghalunk. Oh, a földi élet nem több,
Csak elsuhanó, röpke pillanat.