Búcsúzó versek az élettől
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Egy - kettő - három...
nyolc a hossza.
Két lépéssel mérem a szélet,
Kérdőjelként lebeg az élet.
Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
Ki ver fel súlyos almomból,
Óh! nézd meg jó anyám!
Ki zeng oly édes dalt nekem,
Ily késő éjszakán.
Majd nemsokára, egyszer,
ha többé fel nem támaszt
se imádság, se vegyszer,
közel-távol jövőben
megállsz egy sírkeresztnél
a dombos temetőben,
hol annyi a fenyő...
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Zaratusztra ormok,
Nem kelletek már,
Ólmos gondot hordok,
Mindig velem jár.
Sok-sok új vers, kínban fogant szavak,
Óh, életem, be nagyon éltelek,
Óh, életem, be eldaloltalak.
Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.