Búcsúzó versek az élettől
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Megálljatok, kínok, sebek,
Ne siessetek.
Meghalok én szépen, szabállyal,
De beszédem van a Halállal.
Egy fodor se' lebben
A csöndes tavon;
Csönd van a szívemben,
Nincs dal ajkamon.
Már lefelé megy éltem napja...
Már lefelé megy éltem napja,
Már ott a kék hegyélen ül.
Fényszárnyait majd összecsapja,
S az örök éjben elmerül.
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Ez ágyon ring most életem tova,
Ringatja láz, ringatja rejtelem,
Évek, remények, kétségek soka
Mind szállanak velem...
Bármelly csekély légyen ezen adományom,
Emlékezz meg rólam kedves Tanitványom,
S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,
Egy-két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
A földi életet, mi hátra van,
Csak ráadásnak tartom untalan,
Ha jó, ha rossz, már nem nyugtalanít,
Az én utam már sok halálba vitt.