Búcsúzásról szóló versek
Isten hozzád, oh falu,
Csendes békehely!
Tombol a mén, zúg a had,
Nékem menni kell.
Elmúlt évezredeknek és az
Utánam jövendőknek határán állok,
S ifjúságom perzselő csókjával
Megcsókolom Kineret örökkévalóságod.
Szavaid még fülembe csengenek:
"Élj boldogul, a jó Isten veled!"
- Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.
Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi -
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.
Legény lettem, édes anyám,
Szellemednek tündér szárnyán,
Oda hagytam lágy kebeled;
Édes anyám, isten veled!
Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.
Amíg elérsz idáig a gyertyánoson keresztül,
kiálts néhányszor,
halljam, hogy jössz,
halljam a hangodat.
Beúszva ifjuságunk habjait,
A szép folyam közös csónakja vitt.
Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Add még a kis kezet
Forrón hadd csókolom,
Oh! hagyj amig lehet
Merengni arczodon.
Ásít már Zsuzsi, e francia bábu,
Ki sokat búsult délután, az árva,
S már alig várja, hogy ki legyen zárva
A sok költő, a sok illatos lábu.
Hozd ki édes rózsaszálom
A lovamra a kantárom.
A lovamra kantárszárat,
Magamra meg' csókot, százat!
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.