Temető
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Míg jobb időkről álmodik lakója,
Vedd a kunyhónak éjjel útadat;
Az inség négy falát lakattal ója,
Hűséges őre fölkel s megugat.
Szeretek én bolyongani
Közöttetek, sirok halottjai!
Rég' porladó szivek fölött
A pázsit kétszer oly tömött.
A roppant temető sirjait ha látom,
Mik közt hamvaidban egy tiprott gödör fed;
S ha a szobrok hűtlen dicsrajzát szemlélem,
Mik közt csak fejfa sem jelöli sirvermed'...
E temető itt gyönyörű liget.
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet...
A hantokon bár elmúlás kövül,
Élet virágzik, illatoz, örül.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
A temetőn régi templom,
S régi templom csonka tornya,
Lelkemet túl a sírhalmon
Az ég felé intve vonja.
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Börtönudvarból zöld mezőn
Hajlik az út a temetőbe.
Fehér deszkák közt fehérebb sziv:
Az én édestestvérem fekszik.