Galamb
Vadgalamb száll ágról-ágra,
keresi a párját:
Ha meglelte, turbékolva
a nagy erdőt járják...
ezek a versek.
Sóhajszárnyon repülnek és
megnevezhetetlen vágyú,
békét-esengő levélkéket visznek...
Két galambom van én nékem
mind a kettőt szeretem,
Az ölemben hordozgatom
és a számból etetem.
Ha virág lehetnék,
Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.
A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.
Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak...
Ne menj szelíd galamb, ne menj előttem,
Nem háborítalak meg.
Az én szemem gyönyörködik tebenned,
Gyönyörködik szemedben.
Nem is lenne azután szó
Galamb búgásáról,
Rózsa nyilasáról:
Ha egymásé lennénk mi...
Giling, galang, szól a harang,
Húzza három fehér galamb,
A negyedik bokrétával,
Templomba megy nannyókával...
Az volt egyszer bajos élet,
Hogy a vizek kiszáradtak,
A folyóból mind kötél lett,
Patakokból csepümadzag,
Fától-fáig, - hegytől-hegyig
Kifesziték egytől-egyig,
S mint száritó kötelekre
Teregették föl ezekre...
Szögön pihen már a kasza, a sarló:
Búzamezőkön mered éles tarló.
Néptelen, némán nyujtózik a róna,
Csak itt-ott sír még rajta tücsöknóta,
S ahol hevertek arany buzarendek,
Fehér galambok szemet szedegetnek.
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!