Igaz szerelemről szóló versek
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat...
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni...
Amit megírtam sok, sok év előtt,
Látom, valóra válik:
Karöltve járjuk a világot át,
Együtt leszünk halálig.
Egymást űzi bennem édes
És fájó emlékezet!
Elhagyott engem mindenki,
Ah! nem bízott bennem senki,
Te voltál az egyetlen, ki
Bátran nyujtottál kezet.
Ha még soká szeretlek-e,
Könnyes szemekkel kérdezed,
Természet édes gyermeke!
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.