Igaz szerelemről szóló versek
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat...
Ha még soká szeretlek-e,
Könnyes szemekkel kérdezed,
Természet édes gyermeke!
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Amit megírtam sok, sok év előtt,
Látom, valóra válik:
Karöltve járjuk a világot át,
Együtt leszünk halálig.
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni...
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.
Nem kell már, csak aminek neve van
s pontosan tudja, ki, mire küldte...
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.