Versek az időről
Az időről új esztendő alkalmatosságával
Ember álmélkodj az idő mivoltán:
Mennyi esztendő folyamok merűltek
Végtelen tágúlt örökkönvalóság
Tenger ölébe!
Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.
Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre
JANUARIUS
Fordul a Hold: vajha jóra fordulna Pál,
Fordul az hirtelen házasság s nem áll,
Sokszor meleg ágyon hideg szeretet hál.
Már Febus eljárván feldünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártya fényességét!
Bágyodt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
Esik az eső végtelenül.
A fák jajgatva fáznak.
Én megtanultam már hunyt szemekkel
Afrikába menni.
Valamikor réges-régen,
Virágbontó tavasszal
Tele volt az ég tündöklő
Csillaggal.
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Ismét leboronga egy évi idő,
Gyors napjaival soha vissza se jő.
Gyors napja, miként fejedelmi madár,
Csattogva odább kél és tova jár.
Igy folynak le életünknek
Tünde napjai,
Mint ez elzúgó folyamnak
Gyors hullámai.
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.