Versek az időről
Az akkor volt... mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt... annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
A sik mezző térje már mélj tsendességben
Kezd merülni mint egy esti édességben.
Az egész Természet halgatván hatalmas
Jó nyugodalmában mint egy diadalmas,
A' bő tejü Tehén bőgve haza mégyen,
Hogy hiv Gazdájának elég hasznot tégyen.
Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.
Én csak a multban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a multból, sok hervadó emlékből
merengő gyászszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem...
Ezermester az idő, -
Mindenre kiterjed gondja;
Sürög-forog, tesz és vesz,
Mintha csak száz keze volna.
Olvastam valaha
Tudósok könyvéből,
De csak most hiszem el,
Hogy oly hamar vénül
Az idő.
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Szedgyük a' rózsát, valahol pirúlni
láttyuk útunkban, szeretett Barátném!
Töltsük Laura! kedveinket;
múlnak napjaink.
Holnap tán már esteinket
fűzik sorsaink.
Leköpöm a multat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a multba.
Tömörkény lócáján ülök, üldögélek,
Nézem a Tiszát, mely folyik, mint az élet.
Olyan volt, mint egy drága kisfiú
és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. -
A nők rosszak, az élet iszonyú,
és minden felnőtt ellenségem.