horvathzsoka kedvenc versei
Nem vagyok én nap, se hold,
Vagyok egy kis csillag,
Mely a sok millió közt
Szemérmesen ballag.
A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Tudod a dalt a dús királyról?
Mindene volt, mit szem, szája kívánt,
Egy volt a világon, egy csak a másé
S az tette komorrá az árva királyt.
Csak ne mosolyognál
Rám oly édesen,
Hogy szerethetnélek
Szívben csöndesen.
Milyen régen meghaltál már
Reményimnek, vágyaimnak,
Szivem édes álomképe -
Tudom-e még, hogyan hívnak?!
Bármit cselekszünk, hasztalan, -
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!
Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.
Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szivemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Egymást űzi bennem édes
És fájó emlékezet!
Elhagyott engem mindenki,
Ah! nem bízott bennem senki,
Te voltál az egyetlen, ki
Bátran nyujtottál kezet.
Te vadkezű vihar, ne szaggasd a levélt!
Egy-két futó napig hagyd élni még szegényt!
Hol vagy, édes rózsám? Nem hallod-e, hivlak...
Hol vagy, édes rózsám? Nem hallod-e, hivlak,
Feljött már a szelid esthajnali csillag.