Darmay Viktor

Milyen régen...

Milyen régen meghaltál már
Reményimnek, vágyaimnak,
Szivem édes álomképe -
Tudom-e még, hogyan hívnak?!

Pedig úgy fáj... mennyi ábránd
Fűződik szép emlékedhez;
Hányszor mondtam: "ez a kis lány
Még az én feleségem lesz."

Hányszor jártunk tavaszeste
Egymás karján andalogva;
Te lenéztél egy virágra,
S én fel az én csillagomra.

- "Az a csillag — szólottam én -
Mennyivel van feljebb, mint mi,
Pedig arra a csillagra
Fogom én még neved írni."

— "Ez a virág — feleltél te -
Még oly piciny, még bimbó csak,
De ha megtérsz, ezt kötöm már
Homlokodra koszorúnak."

...oh dicsőség délibábja!
Oh szerelem — csalfa tündér!
Oh szent álom... oh bohóság,
Hova lettél, hova tűntél?

Hogy az idő irigy habja,
Semmit sem hagy illetetlen;
Kioltja a csillag fényét,
És a lángot a szivekben.

Hogy az a hit, mely oly ép volt,
Sejtés, melynek nincs határa,
Vágy, amely csak egymásban élt,
Nem ösmer többé magára.

Szép szivárvány — rózsafelhő,
Leolvad egy néma könnyé,
S mintha még a bú sebét is
Valami lassan bekötné:

Az emlék is jobban-jobban
Halványodik, el-elmarad...
Mint mikor a lemenő nap
Elvisz egy-egy fénysugarat.