Samarjay Károly versei a háborúróljogász, ügyvéd, költő és királyi tanácsos |
Harc lesz talán... Ha kell, mi meghalunk,
De nem egy-két tőzsérnek földeért,
Sem vérünkön hizott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk,
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.
Nyerít a harci mén, vígan nyerít...
A szomszéd nép megúnta rosz serét,
Szeretné Tokaj és Eger borát,
Szeretné alföld búzakenyerét.
Nyerít a ló... Csatára szállani
Kössünk kardot, keletnek ifjai!
Ki hallgatá most a költők dalát?
Midőn egész földön fegyver csörög,
S a nép szava istenként mennydörög:
Ki hallgatá most a költők dalát?
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? -
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?
A' hányszor Duna hószinü jégbe takarja el arcát,
Annyiszor ott vélem látni Szilágyi hadát.