 | Reményik Sándor rövid verseierdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból |
Hajolt fölém sok szép leány,
Melengetett sok lehelet,
Sok ingerkedő tűz-ajak
Rontotta jeges kedvemet.
Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.
Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Egy hídon mentem át, az Izvoron.
Furcsa hidacska volt:
Két szál fenyő,
Csak úgy, egymásba róva,
Az Izvor lent dalolt.
Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.
Úgy áll az elhagyott kert közepén,
Palástosan, aggon és egyedül,
Mint aki látott minden "jelenést",
És mindent tud, és mindennek örül.
Künn eső permetez.
Különben semmi nesz.
Egy-egy csöpp megüti az ablakot,
Mint hogyha szellemujjak dobolnának.
Aranypiros pillangó száll le
Sötét, örökzöld éjszakába:
Egy idetévedt lombos fának
Tépett, hervadt, beteg-szép álma.
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. - Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, - vagy az sem lesz talán, -
Mit táncoltat a szél.
Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betűket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.