 | Kemény Simonköltő, író, újságíró és szerkesztő |
Két fényes pej ló húzza az ekét,
Fakó tarló sötét bele kifordul;
Az őszi nap ezüstszin selymet ont
Oly fakó-kék és lágy a horizont
A nap tünődve épp lejtőre fordul.
Benn a szivben valaki kalapál;
Vékony vésővel betüket vés a falba,
Nem látott arcokat, nem ismert figurákat:
Verejték-folyós homlokot balra,
Jobbra: széntüzű, kénvirágú fákat,
Csak egyre vés, női hajat pipál.
Úgy szeretem az asszonyt és a lányt,
Ha karcsu, könnyü és nyulánk,
Szeméből nem csapkod a láng.
Karcsu tested furcsa virágát:
Hadd szagolgassam a fejed,
Lila nagy szemedet a drágát,
S rozsdás hajad, amely befed.
Meleg volt izzadtam,
Télfagy volt vacogtam,
Magam sose szántam
Panaszt nem nyafogtam.
Sovány, kicsiny volt nem magaska,
Füle helyén két szörnyü laska,
Nem volt ügyes aranyhalacska:
Egy borbélynál volt ő inaska.