Kemény Simonköltő, író, újságíró és szerkesztő |
A vágyaim: smaragd s rubinkupék,
Kín-sineken futnak hozzád: te szép.
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Az elsötétülő szobák
Lázas, mély bánatát ki érti?
A fények bús eltávozását
Megérti nő, vagy érti férfi?
Fényes acélpáncélba testem
Kétélű biztos kard kezemben,
Nem érhet semmi baj!
Magamból ki nem léphetek,
Szivembe be nem nézhetek,
Életet nem cserélhetek.
Szájam királyi biborszőnyegén
Torzarcú szitkok vánszorognak,
Részeg, vad átkok tántorognak,
S ajkam ezt tűrni kénytelen, szegény.
- Villám csapkod vad és dörög,
Ágyamnál a Sátán lődörög,
Anyám, anyám én de félek!...
- Napvilágot látsz te lányom,
Vőlegény jött érted három,
Módos, szűrös, szép legények.
Egy félrevert harangból szállnak
Dülledt szemű, fuldokló hangok:
Csontkezével, egy sáros szívvel
A halál kongat egy harangot.
Ah!... tarka, szivtelen madár,
Szép hangtalan madár: szonett,
Formád kecses, van száz szined,
Az édesem hajára szállj.
Nagyszarvú fehér ökreivel,
A kemény-csontú barna élet
Jön és fölszántja a szívemet,
Halkan fütyölget és nevet:
S kurjant néha a durva béres.
Ebben a fejben a szemek
Nemrég még látók voltak.
Őrt álltak a homlok alatt,
És ma kiégett holtak.
Mily szelidek és engedelmesek,
Hogy vésnek, ásnak és faragnak,
Ők szolgái minden szeszélynek
Alázatnak, gőgnek, haragnak.
Szócsengőket rázni
Rímeket cifrázni
Nincsen nekem kedvem.
Érzésekből holmi
Ékszert kovácsolni
Hogy legyen türelmem.
Szép barna bútorok, szegény falak:
Ma nem hál itthon az életöröm;
Ma jaj nekem a hosszú éjszakán
Minden szobrom ma még összetöröm.
Majd készitek egy vörös serleget;
Forró, zengő rubinból csiszolom,
Szemem eresze alá állitom
És kilenc éjjel csordultig sirom.