Juhász Gyulaa 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője |
A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt...
A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.
Az aranyos mennyezet fele zsongva
Az óriás, üres templomhajóba'
Még ott suttog az elszálló ima.
Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
Kezdik nevem már itt-ott emlegetni
S utánam néznek néha lányszemek.
Ez a dicsőség és a bérem ennyi,
A sírba majd nem névtelen megyek.
Ha a halottak ünnepén
Minden síron kigyúlna egy láng,
A távol csillagokba félve néznék
S riadva mondanák: a föld ég!
Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Mindig magányosabb lett
És mindig vakmerőbb,
Míg végül sírva térdelt
A győztes sors előtt.
A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csordult ajkamon.
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.