 | Katona Józsefa magyar drámairodalom kiemelkedő alakja |
Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére...
Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: -
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget...
Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?
melly még egy Pegazus szárnyait is nevetéd.
Oh hol vagy keccsel teljes szilaj indulatimnak
hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa?
Róllad emlékezek
reggeli
első elmélkedésimben -
róllad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben!
Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Itt - hol a Tér bús homályán
az örök éj képesül,
s a Fák alig ingó gallyán
egy-egy alvó madár ül...
Lányka, még most is ragyog a szememben
szíves emlékem keserűn tolongó
gyöngye: mért a sors hogy ezen szerelmet
igy letapodta?!
Múzsa segíts! segíts!
Jaj, de kihez, s ki szóll?
Engemet egy se tud,
élek-e, vagy halok.
Vidám elme
te! szerelme
az örökös tavasznak -
csend és béke
egy gyermeke,
kinél búk s ürmök asznak!