Öregedésről szóló versek
A munkakedvem még a régi,
De a szinek lassan fakulnak.
A nap nem gyújt új tüzet bennem,
Játékos kedvem elvesztettem,
Jön a csend és ősz lesz maholnap.
Félig én már át vagyok.
Úgy nézz rám, ha elmegyek,
Látsz-e újra engemet,
Azt te már nem tudhatod.
A helyett, hogy sírnék, öreg, balga lélek,
Kinek az élettől nincsen mit reméljek.
Beágyazott a villás Vénség:
Meleg ólban vár élet-alom.
Jaj nékem, mert faluba vágyok
S evoé, mert úgy érkezek meg,
Ahogy születtem: fiatalon.
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt...
Fehér szakálla övig ér;
Reszkető keze irást forgat.
Könnyétől sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.
Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
A szép öregkor arany legendája
Igaz-e még?
Estére vajjon kiderül az ég?
Lehet majd hangtalanul, hosszasan,
Megbékülten a csillagokba nézni?
Olyan vagy mint az alvó tó.
Az én hajam fehérlik és te fiatal vagy,
Eszembe jut, hogy mennyi gondolat, vágy, szégyenlősség és finnyásság volt bennem
S az életem eltelt belé, a várakozásba, majd
Egyszerre lefoszlik rólam a habozás, a sok hiábavaló tekintet
És két marokkal szedem a rózsát, könyörtelenül az élet teljét.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Mindig várom jó hiszembe'
Hogy még egyszer vissza jőnek
Izmaimba, kebelembe,
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.
A tagadás mit se használ,
Itt is, ott is előbukkan
Fejemen a fehér hajszál.
Néma csönd az égen, néma csönd a földön...
Méla suttogással csak a hab beszél...
S én a néma csöndben egyedül tünődöm,
A hold ablakomra rezgő fényénél.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Én őszöm, mosolygó vagy borongó,
Világfeszültséget feloldó,
Én kínomat is csillapító,
Én békémet is megígérő:
Olyan vagy mint az őszi Jézus,
Olyan vagy mint egy leánykérő.