Búcsúzó versek az élettől
Zaratusztra ormok,
Nem kelletek már,
Ólmos gondot hordok,
Mindig velem jár.
Isten veled, gyönyörű éjjel,
Isten veletek, csillagok,
Emlékek, vágyak és remények,
Virágok, éjszakák, napok.
Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!
A tücsökre gondolok szelíden
És mosolygón, a kedves tücsökre,
Ki nyugalmas boldogan zenél majd
Fölöttem, ha fekszem már örökre.
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod egészen...
Az asztalon két megtört fényű gyertya
S az anyám szemében ezer gyertya ég...
Érzem már, hogy közeleg a vég.
És késő este, fáradt nap után,
üdítő tiszta fürdő várjon,
fekhelyem legyen megvetve puhán,
egy hang se törjön át a halk homályon
s jusson eszembe fájdalmatlanul
csak mint álomba hajló gondolat,
egy régi-régi tavasz alkonya...
Két városban éltem,
három megyét láttam,
se vizem, se téglám,
semmit tarisnyáltam
Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.
Könjebséget érzek szörnyű gjötrölembe
Az egj vigasztalás elbágjat szívembe
Hogy már nem sokáig leszek ez életbe...
Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad...
Már megy is a nyár
és kopnak a dolgok,
- többet esik, -
sárgára fogy le
csontos arcom,
világos színek
nem keresik.
A régi vágyból, régi lángból
Alig maradt egy sugaram,
Virágszakasztó, dalfakasztó
Időm lejár, ah, oda van!