Versek az időről
Bármit cselekszünk, hasztalan, -
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!
Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
Torkomon a szüreti ének.
Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek -
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.
Nem zaklatnak már a régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a válaszok.
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.
Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
Hová tünél, éltem vig hajnala?
Derülted annyi szép - s dicsőt igére
Mig rózsafénynyel a boldog körére
Mosolygva egy édent himzél vala.
Futó napok, kik ifjakat növesztnek,
Futó ifjak, napjaikat fogyasztók,
Tudom, hogy engem, furcsán vénülőt,
Megköveznek.
Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.
Mint a csermely, mely vidámon
Tova szökik völgyön, réten,
Hangos, játszi csevegéssel;
Olyan voltál, ifjú éltem.