Versek az időről
Háromszáz hatvanöt nap van
Egy leforgó esztendőben.
Hét napot egy hétbe téve
Épen ötvenkét hét lészen.
Ezt tizenkét felé osztva
Az év tizenkét hónapja.
Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval...
Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.
Áll a kerék, s már mindíg állni fog,
Körülötte málló malom-romok.
Magyar prédikátor Szt. Gallenben
A templom - döbbentő szó - : ezeréves.
A hujrázó vad lovasokat látta.
Perzselve, dúlva áradtak idáig
És a világot hajtották igába.
A véghetetlen örökkévalóságról
Igazságszerető, te tudós Számvető,
Járulj elő téntáddal:
Fizetést nem szánok, csak amit kívánok,
Jedzegesd fel pennáddal.
Hogy a hajnal mit hoz nekünk,
Ne tudja senki azt!
Szívünk titkával bízzuk meg
A viruló tavaszt.