Versek a halálról
Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Időm rövid, egy lobbanás csak,
aztán örökre elenyész,
kihal szivemből eszme, érzés,
s kietlen éj lesz az egész.
Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyémánt uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.
Ki látja e viharzó képet?
Az utakon zavargó népek
Menekülnének - hova? - távol -
Nem menekülnek a haláltól!
Bujdosóra a kancsót barátim!
Fut az idő! talán nem sokára
Nyergelnünk kell, s egy szál ingben ülünk
Szent Mihálynak fekete lovára.
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...
Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!
Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?
Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Már kis idő van
Hátra! halálod, rózsa, közelget,
Ellened a bús
Ősz szele zúzos szárnyat emelget,
A komor éjszak
Gyenge palástod prémjei mellett
Zordon ajakkal
Öszve-fagyasztó dért le-lehellett.
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!
Hogy a halál nem fél sem hatalomtól, sem erőtől, sem tudománytól
Nem gondol a halál senkivel
Sem gazdaggal, sem kegyetlennel...