Versek a halálról
A túlvilág legfényesb térein
Éjfélkor ékes szellemek
Dús fényben úszó asztalok körűi
Vigadni összegyültenek.
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed'!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,
Forduljunk itt egyet a temető-kertben!
Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!
Amint mondja, - s benne volna szivesebben.
Oh jaj, ez a hajnali fölriadás!...
Letettem fáradt testem tegnap este
Piszkos szállóban, szűk szobában,
Kopott pamlagra, erre a nyikorgó
Rongy-ravatalra. Elhunyt napjaim
Hulláit az est, ez a vén sirásó
Isten teríti ki s bedobja aztán
Mély sirgödrébe sötét éjszakának.
Sírok között bolyongva, megcsap
Az elmúlás lehellete,
Úgy érezem: én se vagyok több,
Mint a fa hulló levele!
Áldott volt a szive, áldott volt a lelke,
Ajtaját hiába senki se zörgette.
Mindenkin segitett szives jó'karattal,
A mit jobbja nyujtott, soh'se tudta a bal.
Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.
Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!