 | Bajza Józsefköltő, színigazgató, kritikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Tiltsa bár az ész szava,
Tiltsa végzetem,
Érted lángol, érted él
Minden érzetem.
Volnék, mint sas, szabad
Uratlan bérceken,
Fellengő szárnyakon
Röpűlne énekem.
E világon hír, dicsőség
Tesz boldoggá sokakat,
Élveket nekik magas rang,
Fényűzés és pompa ad.
Áldd meg, Isten, Ferdinándot,
A magyar királyt;
A nemzet nagy seregéből
Áldd meg őt kivált!
Csüggedezve inganak
A kifáradt láb-inak;
Esthomály borong utamra,
Szállnak a fény bájai
Idvezllek, ti béke honja,
Gyászfenyűk magányai!
Zengj, oh lant, húrodon
Igéző éneket,
Hangod szelíd legyen,
Olvasszon szíveket.
Midőn az est bibor sugára
Bucsúzva száll a kék hegyen,
S elcsendesűl a völgy magánya,
Kedves! reád emlékezem.
Ismered a violát, mely illatkincseit osztva,
Bájos körré tesz zord sivatagbeli tájt?
Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.
Hajnal szült engem, fiatalka tavaszkori hajnal,
Rózsa valék, oly szép mint maga az ifju tavasz.
Ah ki adja vissza nékem
Ífjuságom napjait
S elvirúlt tündér vidékem,
Ah ki adja vissza nékem...