Szomorú szerelmes versek
Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.
Napszivednek melegénél
Ujonnan születtem,
Fényes elméd szárnyalását
Boldogan követtem.
Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Oh te kedves táj!
Búsúly szivem érted, hivem,
Hogy tőled eltávozik,
Személyedtül, szerelmedtül
Megválik s elnyomódik;
Mit miveljen s mint éljen?
Ohajtson vagy reméljen?
Majd meghal, úgy aggódik.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.
Ment ügetve sötét arcczal,
Csak előre szakadatlan,
Nem találva vigaszt, enyhet
Csak egy derült gondolatban.
Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Szemeidben ragyog két vakító gyémánt;
Arczodon a nappal és az éj egygyé vált;
Termeted czédrusé, járásod a nádszál...
Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll!
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)