Emlékezésről szóló versek
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.
A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi.
A multat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra,
Csak a búcsuzásra.
Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...
Húsz éves voltam és egy éjjel
tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben...
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Hahó, éjszaka van,
Zúgó vadonban őrület - éj,
Hahó, ez itt a vaáli erdő:
Magyar árvaság,
Montblank - sivárság,
Éji csoda és téli veszély.
Emléked már oly ódonan aranylik...
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn...
Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset -
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.
Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyü tarka szárnyain,
Lelkembe sóhajt egy bús gondolat:
Igy tünnek el mind arany álmaim!