Erdély
Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél -
Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!
Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.
Két egy édes testvér haza
Magyarország Erdélylyel,
Magyarjain kivül tart még
Másokat is kenyérrel.
Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Kerelőszentpáltól Krakkóig az út
Hosszú volt - s mégis győzelmes-rövid
- Báthory! - pedig nem volt repülőd,
Motorkerékpárod. - Sem tankjaid
Nem voltak. Mégis, hatalmas karod
Erdélyi súllyal sujtott egyaránt
Székely pártütőt s orosz zsarnokot.
Csak Erdélyben nőnek
Angyal képü lányok;
Innen válasszatok
Nőket ti, királyok.
Elzavart falucskák
Kéklő hegyek alján,
Madárfütty az erdőn,
Vizomlás a sziklán!
Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.
Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet...
Az éccaka reátok omlott,
De nem gyújtott ki csillagot,
Havas fejű erdélyi ormok,
Aludjatok, aludjatok!
Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.
Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...