Versek a kihűlt szerelemről
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.
Mély esti csendben
Úgy ég a csillag,
Miként emléked
Életemben.
Az őszi avart rovom untalan,
Árva szívemnek mély bánata van,
Ez az erdő csak a gyászomat látja
És én csak ősszel értem el e tájra!
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Már rég nem gondolok felőled,
A szerelem ma temetőkert,
Már nem járom a temetőket.
Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet...
Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Ismerem már szívedet.
Nincs helyed buzgóságomnál,
Mert megszegted hitedet.
Hervadott virág vagyok, mit
Életed könyvébe tettél,
S bár forrón szeretve egykor -
Oda zártál, ott feledtél.
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.
A szép leány a búcsuzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.