Kenézy Lajosreformátus lelkész, költő és fordító |
Forrón szeretsz te engemet,
Mint fű tavasz hevét;
Lánggá lobbantod kebledet,
S az olthatatlan ég!
Szádat édes! szádat azt az édest
Nyujtsd, hogy hévvel hadd csókolhassam!
Engedd még egyszer csak! - oh ne vond el
Mézajkod, hogy számhoz nyomhassam!
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Kedves leány, ne fuss, ne hagyj!
Hiszen te egy virágszál vagy.
S a kis virág illatszeszét
Szellőcske, lebke hordja szét.
Fönt az égen trónol istenünk,
Itt e földön ő helyette
Nálad, csak nálad van édenünk
Szép hölgy! keblünknek szerette.
Kebled hulláma földagad,
S apály lohasztja le.
Igen! szerelmünk is csak úgy
Dagad s apad vele.
Borúit égen sötét felhők között
Borong a félhold halvány képivel.
Az ifjú kél, s magányiban remeg,
Hogy a hajnal csak búra költi fel.
A lány engem nem szeret:
És én égjek érte?
Sóhajték száz ezeret,
S ő okát se kérte!
Messze szállsz el gondolat,
Messze kis levél!
Hol csöndes födél alatt
Bús kedveltem él.
Mit busuljak e világon
Más miatt szüntelen?
Hogy ha én senkit se bántok,
Más mit gondol velem?
Hazám nem ismer rám fiára,
Olly szűk biralmomnak határa;
És mégis egy világ sajátom:
Mert egy nemes sziv hő barátom!
A nyers férjfi zajló életének
Menyje, csak hölgykörben tűn elő.