 | Tóth Kálmán szomorú szerelmes verseiköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.
Egymás mellett el-elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.
Nem jön ajkamra több ének,
Elhallgatnak a dalok;
Oh miért is zengenének,
Hogyha te nem hallhatod.
Kevélyen mondám a bérczeknek:
- Mig jártam fönn a hegytetőt -
Szivem, mint sziklátok, kemény lett,
Ah végre nem szeretem őt!
Én mondtam azt első néked,
Mikoron még gyermek voltál,
Én mondtam: hogy minő szép vagy!
Mire aztán elpirultál.
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Ha a megsértett szenvedély
Szivemben föl nem lobban:
És nem mondom ki azt a szót,
A mit akkor kimondtam...
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!