 | Tóth Kálmán rövid verseiköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
Haragszom a fényes napra is már,
A mióta megcsalt az a kis lány -
Haragszom én az egész nagy
Világra.
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Hegedülnek, szépen muzsikálnak
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek...
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Oh de mennyit néztelek már,
S mégis mindig egyre nézlek;
Minden perczben változol te,
Mindig nagyobb a szépséged.
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.