 | József Attilaköltő |
Kaszák villannak az egen,
suhogó rendekben dől a zápor.
Nagy nyalábokban, szélesen
borul a szál, zizeg, aláhull.
És búzaszemekként a cseppek
tetőkön pattognak, peregnek.
A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Anyám melle tárula feléd, -
erős valék mint az anyatej
s ajkad közül sírva folyok el,
édes fogad elejté csecsét.
Te tűzkazal, mint pernye
úgy röpködök körötted.
Bicegve szállok édes
kunkorgó száraidból.
Oly sok zavart okoztál - kedvesebben
bánsz legjobb barátommal, mint velem.
A napba bámul sebtiben -
hűl már a langyos Balaton, -
árnyéka hosszabb a vizen,
mint ő maga a szárazon.
Kopaszodsz és őszülsz te!
Bölcsebb, korod előtt hajolj!
Zsandár sandít, bőszülsz-e?
Ne bánd, jó vagy, derülj, danolj!
Hát kijöttem ide, az erdőbe.
Lágy libegés, - a levelek zizegnek,
mint a röpcédulák. A föld csöndje
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.
Megy a mező, mint a viz.
Cincog a fűszál is.
Egér lett a búza is,
Egér a bogár is.
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós...
Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.
Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.