 | József Attila rövid verseiköltő |
Rengő csoda Tenger!
Fonjad körül bánó dalaiddal
Élet után vágyó lelkemet.
A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.
Örökre látlak szépség-verte szemmel
- Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! -
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
Mindig Reád és bárhová mehetsz...
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana...
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós...
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Egy spanyol földmives sirverse
Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
A gyenge szűz, a patyolat
már utánozza hajadat;
barna, barna,
mintha gyászolni akarna.
Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Szél csapta égi rózsabokromat.
Kerengve száll a fonnyadt alkonyat.