Gulyás Pál rövid versei

költő és tanár
1899. október 27. (Debrecen) — 1944. május 13. (Debrecen)

Nemsoká kisfiam is nagy lesz.
Sokszor elnézem mostanába,
mint tölti bele az idő
az értelmet, mint egy pohárba.

Bezárta lelkem templomát
a fákat altató homály
és most nem zeng belőle dallam.

Ti nem ismertek engemet,
ti nem néztek, csak jobbra, balra.

Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...

Leszállt az éj
a házra,
körülfonja
vigyázva
s most csúszik az
ereszrül
a háztetőn
keresztül.

Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem,
hadd haljak úgy, hogy átöleltem...

Egy kis kunyhó van itt a papíron,
a kis kunyhón piros a födél.

Ketten jártunk a kertben,
a föld is sugaras volt.

Egyedül van az ember mindig,
az egyedüllét magasából
egyszer csak alázuhan,
mint a toronynak ablakából.

Te engem egykor észrevettél,
most itt vagyok ismét, remélve,
de nincs remény, dobd rám az estét, -
a föld legyen sorsom reménye!

Nahát, látod, te, te,
kikölt a sok pete,
jön már a friss tojásból
a sok kis aligátor,
alig tojtál, alig...