Fülöp Áron

Az új évhez

Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.

Megviselt a sors a testvérid okozta,
Szívem kővé dermedt, lelkem ki van fosztva,
Egy kis virág nem sok, nem tavasz egy bimbó,
Egy vágy, egy remény tán nem is boldogító,
Szerelemből egy csöpp balzsamot hogy hintsen?
Látod te mosolygó nekem annyi sincsen!

Pedig hajh, nem is rég gazdag voltam én is,
Lelkesített vágy is, biztatott remény is,
A szerelem kelyhe színig telve állott,
Azt hittem csak nekem nyitnak a virágok,
Aztán egy mosoly - ép' mint a tied olyan,
S egy mennyország sírja nyílt meg e mosolyban,

Útamat azóta sivatagban járva
Nem hiszek a könnybe', nem a mosolygásba',
Könnyü pehely lettem dúló viharszárnyon,
Jóságát nem kérem, haragját nem bánom,
A tied' se félem, a tied' se kérem,
Szótlan közönyössel játszadozhatsz vélem.

De százszor, ezerszer áldanálak téged,
Ha mégis megtennél egy kis szívességet:
Hogyha neked is majd teher lesz mi földi,
Arcáid rózsáit az élet letörli,
S szemfedőd tenkezed megfonta, megszőtte:
Teríts egy pár araszt reám is belőle!...