Szerelmes versek
A rózsa csügged, halványan lehull,
Ha nyári éjek üde harmata
Meg nem szépíti sáppadó szinét.
A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
Te kis virág, kit ő tépett le nékem,
Már haldokolsz s leejted szirmodat.
Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk...
Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Már néha gondolok a szerelemre
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.