Csalódásról szóló versek
Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: -
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget...
Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.
Hazug vagy nyár.
Hazug a fényed, lombod, illatod.
Elnémitod a lázadó nyomort is.
És megcsalod.
Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.