Nyugalom
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Gonddal jár a gondolat,
Gondtalanság unalommal,
A gyönyörrel szédülés,
Érező szív fájdalommal.
Zengjed el álmaid, ifjui szív,
Csöndes az éj,
Fátyla nem árul el; árnya, az hív,
S zengeni kéj.
Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.
Elúnva a lármát, sohajtok
Szent Nyúgalom! feléd,
Óh édes a te karjaid közt,
Édes szendergeni!
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.
Jegyzetek a csendről: Fejfájás után
Ó, fejfájás utáni csend,
isteni zsongulás, amelyben
pálmaerdők susognak;
tikkasztó pergése doboknak
távolodik, távolodik,
egy néger rabszolga legyez,
dübörgő zuhatag simúl el...