Évszakok
Oh lány, ha volna
A téli dér,
Mint kebled oly vágy-
Gyujtó fehér!
Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.
Becsülöm a tavaszt nagyon,
Minthogy sok virága vagyon;
De a drágalátos télnek,
Azért nyomába se léphet.
Ott kint a télnek bús haragja...
Ott kint a télnek bús haragja
Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
A lombjavesztett fákon által
A vihar zúg, süvölt vadul.
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Az őszi köd paplant terített
Mezőre, rétre, fára, fűre.
A nótás nyárnak csendbe eltörött
Víg nótát zengő hegedűje.
Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát,
újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át,
lelkembe lehelsz, mely, úgy mint te, ezerszer
szúnnyad vala, s melyet táplálni te versz fel.
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél - dús színfolt - messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.
Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: "Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."