 | Móra Ferencíró, újságíró és muzeológus |
Egy régi, régi irkalap
Került kezembe a minap.
Én irtam éltem reggelén
A második pad szegletén.
Éj van, halkan, reszketve kel
Az őszi szél zenéje,
Mintha a föld zokogna fel
Vádat, panaszt az égre.
Ifjú királyné, hold e föld felett,
Hallgasd meg ezt a méla éneket.
Amit egy nagyon öreg nép dalol,
Itt lent a ködbe, völgybe valahol,
Mint a turáni fűves téreken
Ősei tették holdas éjeken.
Sápadt sugarában a holdnak
Ingottak, lengtek az árnyak,
Mikor én ott jártam a szélin
A halál csöndes folyamának.
Édes jó istenem, elejbed térdelek:
Édes jó anyukám, tudod-e, hogy beteg?
'Mi van a kezedben,
aranyos Ágica?'
"Ábécés könyv biz ez,
kendermagos cica!"...
Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!
Ha kiskoromba, nyári estelente
Kicsalt gunyhónk elé a naplemente,
Gyerekszemem ráfüggesztvén mohón,
Elbámészkodtam az arany golyón,
S egyűgyün eltünődtem afelett,
Hogy túl a jegenyéken mi lehet?
Innen a hajnalon, éjfelen már túlról,
Levelem indítom Nádaskeresztúrról,
Úri biró lánya, kerti rózsaszála,
Csengetyűző szivü Kerezsi Kalára.
Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő.
Homokhalom az udvar közepén,
Kis gömbölyű gödör a tetején,
Könnyű gyerekláb puha sarka fúrta:
Mindössze ennyi a Janika kútja.
Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Azt mondja Panka: ugyan, apukám,
Az ég mihozzánk mennyire lehet?
Szemét nevetve megcsókoltam én:
Nagyon közel van, édes gerlicém!
Mit is mondhattam volna egyebet?
Jól teszem-e, rosszul teszem-e...
Jól teszem-e, rosszul teszem-e,
Áld-e Isten érte, vagy ver-e:
Nem tudom, de sose keresem,
Hogy melyik föld adja kenyerem.