 | Móra Ferencíró, újságíró és muzeológus |
Édes jó istenem, elejbed térdelek:
Édes jó anyukám, tudod-e, hogy beteg?
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Isten, ki végzetünk felett
Úr vagy örömbe, búba,
Ó, légy atyánk s tekints le ránk,
A tékozló fiúkra.
Éj van, halkan, reszketve kel
Az őszi szél zenéje,
Mintha a föld zokogna fel
Vádat, panaszt az égre.
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Csókai csókának
mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
öltözni fehérbe.
Bánata van Lacikának,
panaszolja fűnek-fának:
nem ül többet hintalóra,
mit ér az, ha nincs patkója?
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
Kertem alján
Lombot ontva
Vén akácfa vetkezik,
Ablakomba
Búcsút mondva
Nyújtogatja ágkezit.
Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!
'Mi van a kezedben,
aranyos Ágica?'
"Ábécés könyv biz ez,
kendermagos cica!"...
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.