Ambrozovics Dezsőújságíró, író és műfordító |
El innen, el!
Ki a szabadba vágyom én,
Hol nincsenek rideg falak,
S csapongva száll az ég felé
A képzelet, ha szárnyra kap!
Elszorul a szívem,
A mikor azt látom,
Hogy az, ki olyan volt,
Mint egy tündérálom,
Elfonnyad, megfakul
Mint a letört rózsa,
A szirmait elhullatja.
Szertebolygó árnyak vagyunk,
Mind, kik itt a földön élünk,
És a sorsnak vad szeszélye
Gúnyolódva játszik vélünk.
Márciusi szellő, Szabadság szellője,
Szárnyaidon szállok ki a temetőbe.
Megállok egy sírnál néma áhítattal,
Könyezik a szemem, nem bírok magammal!
Valamikor régen
Tavasz sugarában,
Megláttam egy leányt
Kék karton ruhában.
Oh mi' gyakran gondolok rád
Régen elmúlt ifjúságom!
Holdsugáros fényben rezgő
Rózsaujju tündérálom!
Édes, meleg sugár,
Langyos, enyhe szellő,
Rügyeket fakasztó,
Virágokat termő,
Jer, fürösszed meg a lelkem
Fényben, ragyogásban,
Hogy az élet fakó arcát
Többé sohse' lássam!
Langyos, tiszta reggel,
Sátoros nagy ünnep,
Áhítatos hívek
A templomba gyűlnek.
Ahol járok mindenütt csak
Sűrű, édes ákácillat
Láthatatlan ébresztője
Délibábos álmaimnak.
Sas voltam egykoron, magasba' szárnyaló,
Miként a szélvihar szilaj, erős, szabad!
A kék azúr derült világa volt hazám,
A honnan a sugár, a fény, a tüz fakad.
Itt vagy végre hő karomban
Szívem, lelkem megváltója!
Későn bár, de mégis eljött
Ez a rég várt, boldog óra.
Jövök elédbe csókkal és virággal,
E tiszta napsugáros hajnalon,
Jövök szerelmem néma himnuszával
Forrón imádkozó, bús ajkamon.
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.