Társalgó

Bűnös gondolat!

Vajon bűnös?
Mely ösztönből fakad?
Titkok rejtekéből.
Ha tett, nem párja soha!
Akkor hát, „bakfitty”?

Szabadsága csupán gondolati
Ugyan, milyen hosszú a lánc?
Szabadon, meddig engedi?
Gödröt a kutya ás!
Nem ő van temetve.

A világ, sarkaiból fordult
Nem térképen létezik csak határ.
Így egyének sem vagyunk.
Tán, tíz milliárd eszköz csupán!
Tovább, miként?

Szép jövő!
Csak merengek,
Ablakból nézem a Bük tetőt.
Tudással, szaporul képzelet.
Emberek, kihagytunk valamit!

Az egyén szabadsága elmaradt.
Sors szabta, talán még nem lehet!
Még nem érett rá mindenki.
Eljön majd ideje,
Mikor, lehet valamit tenni?

Cselekedni szabadon.
Nem tiporva,mások,” köreit”.
Ma még bűnös gondolatom.
Még politika, körmönfont hatalmát félti.
Cselekvés és gondolat türelmesen vár.

Isten nélkül, intő hatalom kell.
Léte még ettől, nem bizonyíték.
Bár kiderülnek, gaz tettek,
Az alagút végén, még semmi fény.
Hosszún, hosszú éj után, várjuk a napot!

2016.08.09.
Sokcsók!

Átváltozások!

A fekete lyuk!
Fekete lyuk vagyok!
Bolygó ki magába fordult.
Magamba vonzom, az ismert világot.
Éldegélek, láthatatlanul.

Míg értelem, felfedez.
Onnan már, bicikli vagyok.
Száguldok két fényes kerekemen.
Színem, homok, és kicsi piros.
Telhetetlen vágyam,

Mindent, bekebelez.
Világom, csodája.
A fekete lyuk, neked!
Bennem, rabom maradsz,
Rúgsz és harapsz!

Feleslegesen teszed.
Láthatatlan vonzásom,
Bilincsbe veri, lábad, kezed.
Vágyad volt, hagyod.

Feketeségem, örök.
Míg élsz, rabom maradsz.
Sötét ragyogásom, becsben füröszt.
A felismerést, kapod ajándékba,
Hogy embernél, gyarlóbb a hit.
Istenem, sosem tagadtam.
A sajátom, velünk biciklizhetsz.
Megmutatunk, minden fekete lyukat.
Míg, bemutatod istened.
Az út végén vendégünk lesz a nyomorult halál.

A toron, Nyírségi töltött káposzta.
Ideje bemutatkoznom.
A halálod vagyok, így akartad!
Benned, boldogságom.
S én tiedet őrzöm.

Űrhajó vagyunk!
Mindent felfedezünk.
A végtelent hódítjuk,
Hogy bölcsek legyünk.
De nem tudjuk a szomszéd nevét!

Így ő, a senki?
Hite sem ad nevet.
Egyén a többség által, él vagy felejtik.
Hite adhat, kétes dicsőséget.
Mi csak űrhajó vagyunk!

Rajta, festett nevünk.
Újságok említenek,
Híradót, betöltünk.
Fotó rólunk, ismert lehet,
Ha névvel, de halunk.

Nem szomorkodom.
Mert ironikus.
Fanyar, mosolyom.
Ki az, a szomszéd?

2017.11.20.
„Sokcsók”!

Igazi, mese!

Veszett kutya és dühös ordas!
Volt, vagy sem, mára kérdés, nem lehet!
Egyszer a rengetegben, összefutottak.
Éhesek voltak mindketten.
És szomjúak rettentőn.

Történt mindez az üveghegyen túl.
Nem találtak patakra.
Még vérrel oltják szomjuk!
Úgy feszült ott a két állat.
Ugrott, tán a kutya volt merészebb.

A dühös, oldalogva kivédte.
Oly hasonló, nem bántotta.
A kutya, tanácstalan lett.
Tovább, együtt kóboroltak
A kutyát ordasunk figyelte.

Ámult, mily sok a közös bennük.
Miféle, testvérem lehet?
Benne sokszor felmerült.
Külön ikreket azonos anya nevelt?
Szerette a kutyát első pillanattól!

Bár az marta untalan.
Hiányzott neki,
Ha kóbor eledel, után loholt néha.
Az erdőben, hamar híre ment.
Társa lett ordasnak a kóbor kutya.
Ettől, minden farkas kutyára fente.

Vérmes ragadozó fogát.
Azelőtt, észre sem vették.
Hogy testvéri társ,
Nem látták így még!
Közel legyen, a falkába fogadták.

Szándékom nem ködös.
Így nem kérek elnézést.
Ha valaki magára ismer e meséből
A többivel vívtak párszor egymásért.
A happy and elmaradt

Élnek még, megnyugtatásul.
Már, csak lelki társak.
De az emlék, karcoló úr!
Így lett vége mostan.
Fussatok véle, j ó messzire!
2017.04.17.
”Sokcsók”!
.

Hova tehetném és hogyan, saját verseim?

Sziasztok! E`rdeklődni szeretnék, hogy saját verseket meg lehet-e itt jelentetni?

Csalónak nézhetnek

Paraszt menyecskét ölelek mostan,
akit folyton megcsal az ura.
Mint számonkérés áll mellettem
És néz a gazdag, bűnös falura. ■
Sudár és dús, de gyermektelen.
M egölték benne az anyaságot.
Panaszos könnyben úsznak szemei
Mint koporsós, fekete virágok.
Fanyar, szép szája kriptaként
fel-felcsikordul, sírva zárúl.
Rettentő titkokat suttog el
Fajtámról és kifosztott magáról:
Elmondatja vele a szerelem.
Azt hiszi szegény én jobb vagyok
Reámborul görcsösen forrón
S együtt bukunk, mint hulló csillagok.
Csókos csalónak vélhet, aki lát,
Ahogy e siró asszonyt ölelem:
Pedig csak egy sírkövet tartok
A legbújább, a leghűbb földeken.

Bakó József

Kuliffay Ede: Andris gyerek

Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arczán a köny csakugy pereg ...
’Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?’

És a kertet gyönge lába
A garádig összejárja;
Megkérdezi a virágot,
Édes anyja nem-e járt ott?

Sír-rí szgény Andris gyerek,
A kit keres nem lelte meg;
S kiül búsan az utczára,
Az utczának a porába.

„Gyere Andris, gyere velünk,
Játszani a rétre megyünk.”
Nem mehetek: anyám várom,
Tán még ot van a vásáron.”

Sír-rí szegény Andris gyerek,
A kit ugy vár nem jöve meg, ...
Piczi szája egyre kérdi:
’Mikor fogsz már hazatérni?!’

Apja szeme könybe lábad ...
”Gyermekem, ne várd anyádat;
Nem jön vissza már többet ő, –
Fogva tartja a temető ...”

Hullanak a falevelek,
Andris könnye már nem pereg;
Édes anyját föltalálta, –

Mennyországba ment utána.

Hó

A - Debreczeni Szemle számára írta:

Pásztor Árpád

Ringva, lengve nagy pihékben,
Álmodozva lágy fehéren,
Nyarat és őszt eltakarva
A mezőkre, az avarra,
Az erdőkre, pusztaságra,
Mint a felejtésnek árnya,
Szívemben... fönn a légben,
Halk zenével, lágy fehéren...
Tompán...szinte hallható

Hull a hó.

Körülöttem...semmi. Semmi.
Valami készt menni...Menni.
Ösmeretlen temetőkön,
Fehérlő nagy hómezőkön,
Uttalan útat keresve,
A csillámló végtelenbe.
...Pedig halkan, egyre esve,
Minden léptet eltemetve;
Tompán - szinte hallható -

Hull a hó

Gaál Mózes:

KIPP-KOPP!…KIPP-KOPP!…NYISS ABLAKOT!

Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!
Szegény koldusmadár vagyok.
Sikolt a szél a kertek alatt,
Kavarja a fagyos havat.
Fázik a nap… az ág remeg…
Kérő szavam nem érti meg.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Két napja már, hogy éhezem,
Kinn a mezőn jéggyöngy terem.
Sem egy bogár, sem egy bogyó…
Eltemetett mindent a hó.
Hozzád jövök, jó angyalom,
Szegény madár, rimánkodom:
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Van ember is, ki ily szegény,
Amott az utca szögletén.
Úgy sírdogál egy kis leány,
Nincs anyja tán, nincs apja tán.
Ruhája rongy, cipője sincs,
Ha rám nem is, reá tekints!
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Megfűtőzöm, s tovább megyek,
Tovább megyek, búcsút veszek.
Koldusleányt fölkeresem,
Ne sírjon oly keservesen.
Megmutatom a házatok,
Hol engem béfogadtatok.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Lesz még tavasz, a lomb kihajt,
Majd hallotok szép háladalt.
Szép háladalt dalolgatok,
Jó emberek, tirólatok.
Ha zöldül a mező, halom,
Imádság lesz minden dalom.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Ülök egy padon

Ülök egy keskeny padon
Boldog szívvel, nagyon
Rám tör a várt tavaszom
Oly magasan, a havason.

Vagyok én és az élet,
Megtaláltam békémet,
Az élet aztán beszélhet
Megnyertük az öröklétet.

Elmélázok, s ilyenkor hallgatok
Az élet beszél, én hallgatom
Ellepnek a korai harmatok
Ajkaimra tápláló mondatok.

Ülök a keskeny padon
Örömömmel teli a vagon,
hogy múltamat elhagyom,
mert az élet egy vagyon.

Megtaláltam mit kerestem
Őszintén kell szeressem
Oly sokat dideregtem,
hogy ezt a célt vezessem.

A múltam csak zümmögés
A jövőm már csicsergés
Tűnődésből törődés
Születik a méztermés.

Posztharmónia

Hátrahagyott lépéseim alakja,
Menekülni rohanva,
Boldog puszta színeit elpusztítva,
Kutatom nyugodalmam.

Mellemen viselem társaim kínját,
Bordám roppantja a lánc,
Nem nekem való eme kinti másság.
Ők miért bántják egymást?!

Kiszakadok én e nyomasztó közből,
Szökve elmém ködéből,
Egy rengeteget látok magam előtt,
Siklik fölfelé fedőm.

Riaszt előbb, csak aztán vonzza lábam,
Befutok árnyékába,
Erőm békés nyugvását megtalálja
S lerogyok az ágyamba.

Pihegő testem adja szentelt vizem,
Kék árnyjáték fölöttem,
Szemtükröm égnek rojtos lepedője,
Meredve bámul bele.

Átveszi ütemem a Föld ritmusát,
Két anyag nem kettő már,
Leszakadván minden emberi kínlánc,
Eggyéválik por s a hám.

Fényfátyol hullik néhai ágyamra,
Nem zord erdő mostanra,
Általa nyertem utat a nyugalomba,
Rátaláltam otthonomra.

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

(1944. május 19. )

Címkék: Társasalom>Bűn; Lélek> Reménytelenség

Tóth Tibor Albert

Visszatérés

Tízezer láb magasságból kihajolva nézem,
Ahogy a nap lemegy s megjelenik az első csillag az égen.

Narancsba borult az ég alja ott valahol távol,
S mi megyünk a holnapba s múlunk el a mából.

A felhő óceánjának naplementje egy halvány piros-narancs ér,
Addig az éjszaka üldöz minket, s utóbb majd utol ér.

S gépünk ég és föld között inogva s rázkódva halad,
És hasítunk tovább a sötét éjben kigyulladt csillag csillár alatt.

S míg idefenn minden fakó és békés maradt,
Addig alattunk a víz-föld-levegő nyüzsög a felhő paplan alatt.

S az utunk végén a ég tetejéről lefelé szállva
Jelenik meg a város, mint hatalmas égő máglya.

József Attila

Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.