 | Kis Jánosköltő, műfordító, evangélikus lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Csendes éjszakán járkálok,
S hány varázslatot találok!
Gyenge szelek,
Falevelek,
Holdbeszélgetést susognak,
Távol patakok zuhognak.
Némán hallgat az éj, s titkunkat béfedi, Lillim,
A szerelem szabadon tesz s tehet amit akar.
Egy bárány, kerülvén az eső záporát,
Bokrok sűrűjében kereste sátorát.
Lesse, kinek tetszik, a szerencse nyomát
S fényes udvarokban bámúlja templomát:
Én az aranybékók zörgésétől futok,
Mint a szomjú szarvas, még oly völgybe jutok,
Hol tiszta forrásból igaz boldogságot
Merítek, felejtvén világi hívságot.
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett már
Ami vala jövendő:
Az idő eljár.
Kegyes Músák, a kit ti megkedveltetek,
S bölcsőjétől fogva féltve neveltetek,
Nem csalja azt a kincs Indus tengerére,
Sem fényes udvarok sikamló jegére.
Ti, legszebb órái lefolyt életemnek,
Kik hű barátokat adtatok lelkemnek,
Mikép rajzoljalak tábláján szívemnek?
Titek áldlak, míg foly egy cseppje véremnek!
Szívemnek legfelségesb bálványa,
Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa,
Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét
Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
Hogy lélekké neveze.